„HÁLA ISTENNEK, KENYERÜNK, FÁNK VAN TÉLRE, PÉNZÜNK MEG AZELŐTT SE VOLT!”
Életképek Édesapám önéletrajzi írásából
„… Mikor elvégeztünk az állatokkal reggel, körülültük az asztalt. Az egész család. Én lekvárral szerettem a főtt krumplit, volt, amelyik zsírral ette, volt, amelyik szalonnával, töpörtyűvel. Mikor kilaktunk, széjjelmentünk dolgozni. Tejet nem ittunk, csak túró vagy tejföl formájában, meg elfőzték, vajat is szoktak köpülni, de inni nemigen ittuk. Kávénak megettük volna, de nem volt cukorra pénz
. Kevés volt a pénz. Kávét csak húsvét reggel ittunk, nagy ünnepnapokon. A legnagyobb cukorsúly, amit hozni lehetett a boltból, a negyed kiló volt, de nem is volt többre pénze senkinek. Én suhanc legénykoromban a tojást még mindig elvittem a zsebemben a boltba. A legényfélék már szégyellték, de én elvittem. Ugyanúgy adtak tojásért, mint pénzért. Sőt, örült a zsidó kereskedő, mert az külön haszon volt neki. Meg aztán jött a tikász, talán minden héten kétszer is itt járt, és megvette a tojásokat.
Jártak ide nagy lovakkal Ausztriából, Parndorfból, a magyar határszélről, Burgenlandból, azok igen jól megvették a tojást. Baromfi mindig volt otthon, olykor 70 darab is. Általában tyúkhúst ettünk, de csak hétvégén. Füstölt hús hétközben is volt, főzelékhez például oldalas. Még nyáron is csak káposztafőzelék volt füstölt hússal. 200 literes hordóban savanyították a káposztát, pedig nemigen szerettük. Szegény öreganyám mennyit hadakozott velünk, gyerekekkel:
-Megálljatok, büdös disznók, majd még megennétek!
Hát eszembe is jutott nekem a Donnál, hogy hű, de jó volna az öreganyám káposztájából enni. Öreganyám olyan betegesforma volt, és az - az érdekes, hogy mégis elélt 90 évig. Jobban édesanyám főzött, ő meg otthon volt házőrzőnek, amikor elment az egész család. Ott üldögélt a gádorban. Mikor már három kisgyerek is volt a háznál – nekünk kettő, a bátyámnak egy -, annyit tudott megtenni, hogy ringatta a bölcsőt. El is kényeztette a Sanyit alaposan. Ringatta – hát ő már semmit sem csinálhat? -, aztán szegény sógornőm meg egész éjjel csak bólogatott az ágy szélén, mert az a kis huncut éjjel mindig csak csintalankodott. Hozzá volt szoktatva, hogy ment a bölcső.
Édesanyám ebédre főzött krumplifőzeléket, paradicsomos krumplit, krumplis gombócot sóskával vagy paradicsomos mártással, babfőzeléket, réteseket, kalácsokat – tejfölben úszott akkor minden. Ha együtt volt a család, mondjuk kapált, akkor kivitték az ebédet nekik. Gyerekkoromban még öreganyám volt az, aki meg is főzte, ki is hozta az ebédet. A fején hozta, szalmavékában. De olyan egyenesen ment, hogy talán még csak meg se littyent az a leves a fején neki. Nem is fogta. Nagyon tudta vinni. Arra föl a hegyre – Nyíresnek hívják azt a részt – is felvitte. Egy ruhatekercset tett a fejére, arra tette és vitte. A szalmavékában volt a cserépfazék, abban a leves, a kezében meg vitte a korsó vizet. Később aztán édesanyám is elhozta. Bableves, krumplileves, zöldbab, borsóleves, utána káposztástészta, darás tészta volt, vagy rétes. Azt nagyon szeretett sütni, minden héten sütött rétest, káposztásat, krumplisat, túrósat. Mikor meg a ház körül dolgoztunk, itthon ettünk. Egy karos pad volt a sarokban, körbefogott egy asztalt. Annál mindenkinek megvolt a helye. Mikor már a feleségemmel meg a két gyerekkel külön jöttünk lakni, minden délben sírt édesanyám, mert a helyünk üres volt. Én is, mikor jöttünk haza a templomból, a munkából, a boltból, mindig oda akartam menni. Sokszor már majdnem a konyhaajtóig is elmentem, aztán észbekaptam:
-Ejnye, hiszen nem is itt lakom én – és visszafordultam. De aztán megszoktuk. Közel voltunk hozzájuk.
Este először az állatok ettek, mint reggel, csak aztán az emberek. Az állat az első. Az állatnak az ember az istene, azt mondták régen a parasztok. Vacsorára ebédmaradékot ettünk, ha nem volt, akkor más valamit. Kis sonkát vagy szalonnát, főtt vagy sült tojást. Mindenki ehetett, amennyit akart. Az megvolt a parasztnál, hogy ehetett szakadásig. Öreganyám szokta mondani ősszel:” Hála Istennek, kenyerünk, fánk van télre, pénzünk meg azelőtt se volt!”…
Nagy Bálint
