SZELLŐK SZÁRNYÁN
A templomi hársak már hullatták sárga leveleiket, az alkonyuló nap aranytengerbe vonta a távoli hegyeket. Ősz volt, szívet tépő nagy őszi csendesség. Judit dobogó szívvel állt meg az iskola kapujában. Bőröndjét letette a nagy körtefa alá. Próbálta kipihenni az út fáradalmait – vagy tíz kilométert gyalogolt a vasútállomástól. Félt elindulni, félt az emberektől, félt hogyan fogadják. Állt élete virágba boruló tavaszán, hiszen most indul el járni, most indul el nagy tettek, nagy ideálok felé. Most hirtelen kicsi falujára gondol. Édesanyjára, aki azzal búcsúzott este: Jó légy lányom, vigyázz magadra!
Megeredtek a könnyei – lassan sírni kezdett.
A kutyaugatásra Bándi igazgató lépett ki a konyhából. Az ő lakása ott volt a központi iskolánál. Üdvözölte a tantestület legújabb, egyben legfiatalabb tagját, majd megvendégelte és késő éjszakai órákig elbeszélgettek. A véletlen hozta talán, ott volt azon az estén egy különös férfi, mint később Judit megtudta az igazgató barátja, aki sokat beszélt a poétizmusról, a nagy háborúról. Később róla még azt is megtudta, hogy híve a nagy mulatásoknak. Ezt a férfit Erdős Lacinak hívták.
Judit kissé idegesen érezte magát, ahányszor csak ránézett. Ilyenkor még a szíve is hevesebben dobogott. Ili az igazgató felesége a lelkét adta volna ennek az aranyszőke leomló fiatal lánynak. Elsőre megkedvelte, barátjának fogadta. Mikor a lakása után érdeklődött Judit, maguknál marasztalta, csak másnap vezette oda. A kis parasztház a közelben állott, nem messze az iskolától. Almáséknál egy külön -bejáratú kis szoba volt előkészítve számára.
Másnap bemutatkozó kis ünnepséget rendezett a nevelő testület új tagja részére. Elhalmozták szép szavakkal, jó kívánságokkal. Bemutatták tantermét, ahol tanítani fogja azokat a keménykötésű kis magyarokat valamelyik idegen nyelv ismeretére.
Nagyon meleg barátság fűzte Halászi Zsuzsához, aki az alsó tagozatnak az első osztályában jeleskedett, Mános Ilonához, aki az ötödikben a történelmet tanította. Mintha egy anya gyermekei lettek volna, úgy összefonta őket a közös hivatás, a tiszta mély szeretet. Ültek Judit szobájában késő őszi estéken, mellőzve a villanyfényt, a kályha duruzsoló parazsának kísérteties fényénél tervezgettek, álmodoztak leendő boldogságukról. Judit mind sűrűbben megjelent Bándi igazgató úr lakásán – esténként – kérte annak segítségét olyan dolgokhoz, amit ő még, mint kezdő pedagógus nem ismert. Bándi igazgató mély lelkű, nagy tudású ember volt, aki szívesen szolgálatára állt, segítette a szárnyait próbálgató kis madarat.
Erdős Laci is majdnem mindennapos volt Bándiéknál, sokszor a késő éjszakai órákig elszórakoztak, nótázgattak a mélabús hegedű légy dallamára. Laci Judittal, egy édes keringővel zárta az estét. Egyszer egy ilyen találkozás végén engedélyt kért tőle, hogy elkísérje a lakásáig. Vérdobbantó gyönyörű tavaszi este volt, a virágok illata olyan édesen terjengett, szállt a csillagok felé. Megálltak a ház előtt egy eperfa alatt. Laci gyengéden átfogta Judit álmodón karcsú derekát. Egymás csillogó szemébe néztek és rövidesen elcsattant az első tiszta csók, ami után kitárult az egész Mennyország előttük. Judit elvesztette gondolatait… mikor újra magához tért, arra kérte Lacit, írjon róla olyan verset, költeményt, ami a leggyönyörűbb legyen a világon. Az után bement szobájába, hogy Lacit maga mellé álmodja, miközben a Hold sápadt fénnyel ablakára meredt. Laci sokáig ott ült még a ház előtti kispadon, hallgatta a virágos ágak édes harsogását és szomorúan nézett a csillagokra. Valami mélyen bántotta, valami nagyon fájt a szívének.
Bál volt. A cigányok dobogója a százados vén gesztenyefa alatt volt elhelyezve, a táncterem orgonavirágokkal díszített üde zöld lombsátor volt. Szólt a zene, szerelmes párok egymáshoz forrón simulva táncoltak és a lombokon átszűrődő teleholdas félhomályban egy – egy titokban elcsattant csók édes leheletét vitte a szellő lágyan susogva.
Laci ott állt a cigányok előtt egyenesen, dacosan, mint mikor valamelyik tüzérezred hegyiágyús ütegét kommandírozta. Állt és nem táncolt. Várt valakire. Szeme a bejárati díszkapura pillantott. Egy elég nagyszámú társaság érkezett most és helyezkedett el a virágokkal díszített kerti asztaloknál. Judit is velük volt, valami idegen férfi kíséretében. Arca forró melegséget érzett, szíve még lázasabban dobogott, mikor szemvillantása Juditéval titokban összeért. Újra intett a cigányoknak.”Szellők szárnyán…” – kedves keringőjét parancsolta.
Repült Judittal, mint égi gondolat… az érzelmek lágy tengerében úgy érezték, hogy megérkeztek valami édesen merengő álomvilágba. Judit pirulva súgta Laci fülébe, ez a keringő életem legszebb emléke marad.
Szabad? – az idegen fiú lekérte Juditot, majd a zene végén visszavitte társaságukba. Laci szeretett volna mindent összetörni, leszámolni azzal a fickóval, de nem tette. Azt gondolta magában búsan, hátha Judit mégsem az övé. Bement a mulatóba és csak ivott, húzatta a cigánnyal a legszívettépőbb, legszomorúbb nótákat. Ez alatt Judit megunva imádója felesleges csevegését, szomorú szívvel elbúcsúzott akkor már vidám társaságától és elindult hazafelé. A fiú utána lódult és mentek egymás mellett szótlanul. Elértek a templomi hársakhoz, a levelek valami édes szerenádot susogtak. Egyszercsak a fiú elébe állt Juditnak és át akarta ölelni a derekát, de ő eltaszította magától. Elszaladt és bezárkózott a szobájába. A fiú faképnél maradt, nekidőlt a templom bástyafalának és szomorúan nézett az éjszakába.
Laci borgőzös mámorából kissé kijózanodva intett a cigánynak, hogy menjen vele, kövesse lépteit. Mentek az orgonaillatú hajnali utcán, mind jobban maguk mögött maradt a mulatozók orgiája, majd végképp elcsendesült. Judit ablakához értek. A cigány feltette hangfogóját s a hegedű legmélyebb, leggyönyörűbb hangja halkan zokogta:
„A legszebb nótánál könny hullt a vonóba,
Nem gyógyít meg engem csak a maga csókja.”
Laci nem énekelt, egy kis levélkét tett az ablak nyílásához és remegve várta a fény fellobbanását. Judit félálomban is Lacira gondolt. Ismerte ezt a régi kedves dalát… s gyufát gyújtott. Sírt, mikor a hegedű elnémult. Életében ez volt az első szerenád, amit kapott. Bebújt újra párnái közé és boldogan álmodozott szerelemről, csókról, orgonavirágzásról…
Mint hervadt ágon vergődő, szívét vesztett kis madár úgy bolyongott a szomorú esti ég alatt Judit. Élte az álmai összeomlását, egy boldogtalan szerelem sírba hullását. Kerülte Bándiék lakását, kerülte az embereket, idegei tépetten hevertek a boldogtalan élet szomorú országútján. Magában a halálért könyörgött. Szeretett volna Lacival találkozni még egyszer utoljára. Ma már bizonytalannak vélte a találkozást, mikor Bándiék lakása felől lépések zaja hallatszott. Az utca üres, néptelen volt. Laci meleg kézcsókkal üdvözölni akarta, de Judit elfordult tőle, miközben a sírás fojtogatta.
Mi történt? – kérdezte Laci. Könyörögve kérte, hogy szóljon hozzá valamit. A szomorú sötét égen mintha útjukat vesztették volna, vadlibák húztak fájó kiáltozással. Judit fojtott hangon megszólalt:
Engedjen engem… engedjen utamra! Gyűlölöm magát! Nem nézhetek magára! Elrontotta az életemet, becsületemet, belegázolt durva lábnyoma ott vérzik a szívemben. Hazudott nekem, maga bűnös. Eltagadta, hogy felesége van, hogy két kislánya van… Én hittem magának, örültem, futottam maga után… - már magánkívül beszélt – most vezekeljen értem… most mentsen meg… nem tud… Süllyedjen a lelke pokollá… Engedjen! ... Engedjen! – s elrohant a nyitott kapun át, be a szobájába.
Laci lehajtott fejjel, bűnbánóan elindult hazafelé.
Judit előszedte a levélkéket, verseket és remegő ujjaival egyenként rakta be a kályhába.- Nem kell még az emléke sem – arcát egészen elborították a könnyek. Gyönyörű szőke haja összekuszáltan hullott a vállára. Nagyokat sóhajtott, már – már a szívénél hullottak a könnyek. A kályhában a levélkék kísérteties kékes – sárga lángja ellobogott, kialudt. Judit zokogva feljajdult:
Vége… Vége… s eszméletlenül hullott a padlóra. Odakint felzúgott a szél és a kálvinisták öreg harangja fájón kondult bele a hajnalhasadásba.
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály. 1960
