EGY TENGERPARTI
MULATÓBAN
Nem sír a hegedű, nincs itt magyar nóta,
Nincsen itt a bánat tüzes borba fojtva.
Sötét lámpafénynél egymást marcangolják,
Széjjel eresztették a vér muzsikáját.
Őrült rángatással járják a vad táncot,
Fehérek, feketék, bronz – színű leányok.
Mindenki vonaglik – és szerelmet akar –
Csak én állok árván, én, idegen, magyar.
( Hej, nem így van nálunk csók – éhes legények
Holdas szép ég alatt lopják a szerelmet.
Édes – ízű szájjal járnak ott a lányok,
Mint égi tündérek, csókos csalogányok. )
Mintha a zűr – zavar soha meg nem állna –
Nyelvüket nem értem, idegen a lárma.
Sípok rikítanak, peregnek a dobok
Kihunynak a lámpák, részegek a lányok.
Testükkel átfognak, mint a mérges kígyók…
S kint a tenger vizén remegve jár a Hold.
( Magyar mivoltomnak akár milyen furcsa,
Így néz ki egy „fényes” tengerparti „csárda”.)
Nagy Bálint
Atlantic City. 1980. szept. 14.
1980 – ban Édesapám az 1956 – ban kidisszidált gyermekkori barátja Kende Aladár meghívására az Ő költségén kiutazott Amerikába. Három hónapig volt érvényes a vízum, de csak egy hónapot bírt ki, akkora volt a honvágya. Ez a verse is akkor született. A fotón Ők láthatók.
