EGY RÉGI PUSZTÁN
Vadon jár a szél, a fákat fújja,
Nekem mégis, de szép ez a puszta!
Mintha…mintha újra ifjú lennék –
Jaj, lelkembe zokog minden emlék!
Virág nyílott egykor, rég szívemen
S itt tépte le az első szerelem.
Hányszor jöttem, - alkony ült a pusztán,
Édesen szóltál, mintha hallanám.
Repültünk kacagó, édes álmom,
Szebb szerelem nem volt a világon.
Ahol ültünk, nincs meg már a fahíd,
Itt – ott látni csak korhadt romjait.
Nem láthatlak, hiába bolyongok,
Hová mentél, merre vitt a Sorsod…?
Bár merre jársz, utánad izenem:
Nem pihen meg sohasem a szívem.
Rég volt már…a pusztán nem ismernek.
Új világ van itt – és új emberek.
Mi lenne, á szerelmed még ha él,
Sok – sok év után Te is eljönnél…?
Összetalálkoznánk…újra égve
Rá ismernénk még egymás szívére?
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály
