SZOMORÚ ÉNEK
ÍRTAM OLYAN SZERETETTEL, MINT AMILYEN
SZERETETTEL A RÁBAKÉTHELYI PLÉBÁNOS
FOGADOTT MINKET FRONTHARCOS KATONÁKAT
ZORD TÉLNEK IDEJÉN.
Szavát emelte jó Istenéhez
Harcokban fáradt maroknyi csapat.
Jóisteni szeretetre vágyott,
Zimankós, zordon téli ég alatt.
Közülük néhány Pestnél sebesült,
Másik Aradnál az oláht verte –
Megfázva most, a roppant hidegben
Jóistenéhez szavát emelte.
S akitől várta boldog Istenét,
Kirúgta őt s dobta a magyar pap.
Haj, fájdalom! – ez a „szelíd” szolga
Bemocskolta a magyar álmokat.
Ostort fogott az Isten szolgája –
Ballagtak búsan hős csatalovak:
Doni csatáknak hősi hősei
S védői a Kárpát havasoknak.
Pokol idő dúlt a téli tájon,
Sikongó szél a havat sodorta.
A hős csapat búsan, kirúgotton
Az Isten előtt térdelt zokogva.
Jóisten álld meg a magyarokat,
Adj vissza mindent, Te megteheted.
Könyörgünk egy dúlt ország romjain,
Örök Isten, vezess még bennünket!
S vezesd vissza, óh, kérünk a papot,
Bocsássad meg földi gyarlóságát.
Emeld magadhoz az „eltévelygőt,”
Hogy szeresse örökké Krisztusát.
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály
