BEMUTATKOZÁS A ZIRCEN MEGRENDEZETT KÖLTŐI ESTEN
1995. XI. HÓNAP 15. – ÉN
Paraszti mezők küldötte vagyok,
Úgy jöttem mint vadon termett virág.
Bölcsességem, tudásom nem nagyok,
Nem neveltek engem nagy iskolák.
Ők adtak szívemnek fényt, sugarat,
Szabad mezők a tiszta ég alatt.
Nagy Bálint vagyok, az első világháború idején 1914. szeptember 3 - án születtem Bakonyszentkirályon. Minden fajtám parasztszármazású volt és kálvinista. Hat elemi iskolámmal megmaradtam én is parasztnak. Szeretem azt a hatalmas szépségű vadregényes, szabad Természetet, ami később is meghatározta életemet.
-Bár lenne sorsom könnyes, alázott,
Nem, nem mennék én innen sehova.
Bölcsőmre ősrengeteg vigyázott,
Nem lehetnék hűtlen soha, soha.
Itt érjen el utolsó éjszakám,
Karjaidban Bakony, te szép hazám.
Ez az iskola, ahová én jártam, egy különleges falusi iskola volt. Még mindig megérződött rajta, hogy még a 19. – ik században is a pápai Református Kollégium fiók iskolája volt, ahol a Kollégiumból kijáró professzorok latin nyelvet is tanítottak. Egy tanterembe járt mind a hat osztály délelőtt, délután. Egyetlen tanító a drága lelkű, de sokszor keményszívű Lajos Pál tanító tanított bennünket, akinek a tudása felért egy professzoréval.
TANÍTÓMNAK LAJOS PÁLNAK
Köszönetet mondani jöttem el,
Drága tanítóm, sok – sok év után.
Bölcsesség ormán üdvözölve légy,
Virág fakadjon lépteid nyomán.
Emlékezzél – most itt áll előtted
Az a kiscsizmás kis parasztgyerek.
Itt ültem ebben a vén teremben,
Terem végén a hátulsó sorban.
Innen hallgattam a honfoglalást,
Történelem volt legszebb tantárgyam.
Imádtalak, csodálva néztelek
Én, a kiscsizmás kis parasztgyerek.
Jóságos arcod most is itt él még
Emlékezetemben elevenen.
Amint a tudományt csöpögtetted,
Rést találtál csöppke szíveinken.
Tőled tanultam erőt, szép hitet,
Én, a kiscsizmás kis parasztgyerek.
Harminc esztendő, milyen nagy idő!
Gyermekek nőttek, vének múltak el.
Mennyi változás volt az életemben,
Majdnem a nagy csatákban vesztem el.
Most itt állok – szemeimben könnyek –
Én, a kiscsizmás kis parasztgyerek.
Bölcsesség ormán üdvözölve légy,
Legyen napfényes, boldog életed.
Iskolában a kis nebulókat
Ahogy rég minket, - most is úgy neveled.
Harminc év után, ó hadd köszöntselek,
Én, a kiscsizmás kis parasztgyerek.
Már gyermekkoromban akaratlanul is valami mély ösztönzést kaptam a versírásra. Tízéves lehettem, amikor az első versemet megírtam. Nagyon félve Édesanyámnak mertem csak megmutatni. Később öreg tanítómnak is kezébe került, aki azt mondta, ebből a gyerekből még pap is lehet. Hát pap az nem lett belőlem, de ha szabad itt megemlítenem Országos Irodalmi Pályázaton egy ízben első, egy ízben második helyezést értem el, amit oklevelek is igazolnak. Szüleimet mindig a legnagyobb szeretettel tudtam szeretni.
RÉGI ZSOLTÁR
Fehér csonttáblájú régi zsoltár,
Édesanyám féltett drága kincse,
Messiást – váró drága időkből –
Könnyes szemmel forgatom kezembe.
Édesanyám, már pihensz boldogan,
Szelíd dombtetőn a sírhalomban.
Régen, mikor kézenfogva vittél,
A zsoltárt kicsi kezembe fogva
Mentünk –mikor oly szépen megkondult
A kálvinista templom harangja.
Én csodáltam, én, a kicsi gyermek,
Hogy zeng, hogy zúg, hogy örvend a lélek.
Aztán jöttek a kegyetlen idők,
Véres csatatér lett a nagyvilág.
Anyám, akkor is zsoltárt zokogtál,
Mikor a fán megdermedt a virág.
S egy sötét éjjelen hogy megmenthesd,
Földbe ástad el a drága könyvet.
Édesanyám, drága Édesanyám,
Megfogadtam mire tanítottál,
Ékessége a szívnek a jóság,
A szeretet a legszebb virágszál.
A régi zsoltárt éneklem és hiszem,
Nem veszett el, él bennem az Isten.
Ifjúságom a háború idejében zajlott. Frontra vittek, a Donkanyarba, ahol az ott harcoló 2. Magyar Hadsereg teljes egészében elvérzett, elpusztult.
ÉDESANYÁMNAK A DONI CSATA EGYIK NAPJÁN 1942. AUGUSZTUS 6. – ÁN
Anyám, ha látnád fiad most a frontba’
Hogy űz az ördög minden bűze, pokla.
Véres hullámok hömpölyögnek a Donban,
Halott bajtársak feküsznek itt sorban.
Hogy megmaradjak, hogy fekszem a sárba,
Anyám, ha látnád, szíved meghasadna.
Borzalmas, véres lánggal ég a világ,
A harcmezőkön sötét, nagy a gyász.
Vad szelek árja zúg, rohan át rajtunk –
Uram, Istenem, mi itt megmaradunk…?
Remény sehol még halk sugárral sincsen,
Ó, Úristen, fordulj hozzánk ismétlen!
Bomba, gránát, akna bőg, hullik reánk,
Ó, ha látnátok ti magyar Anyák,
Hitvesek, amint kiloccsan a vérünk,
Következő percben talán nem is élünk.
Véres húsdarab száll a levegőben,
Isten – haragja morajlik a földben.
Ember, állat amikor nyögve ordít,
Vad gépmadár szórja ránk tűzlángjait.
Füstben, koromban, hogy meg ne fulladjunk,
Magyarok Istene, csak most segíts rajtunk.
Itt is, ott is nagy ágyúk zuhognak,
S a Don vizében véres habok zúgnak.
Anyám, ha látnád kihűlt, hideg arcom,
Amint rámszakad a véres alkony,
Térden, imára hogy hajtom fejemet:
Én nem bántottam soha az Istent.
Jobb így, hogy csak a lelked jár a frontba;
Anyám, ha látnád, szíved meghasadna.
Háború után, hadifogságból haza kerültem. Egy rombadőlt ország fogadta érkezésemet. Kenyértelen és rongyos volt az ország. Kétségbe esve bár, de új reménnyel dolgozott mindenki, csak fiataljaink nem találtak magukra. Ahogy alakultak a termelőszövetkezetek, a fiatalok a faluból úgy mentek el. Megsemmisült, szétszóródott a régi parasztság.
FÁJÓ LÁTOMÁS
Kiballagtam a buszállomásra
Volt szememnek fájó látomása.
Síró anyák gyermekük kísérik,
Nagy a lárma át a falun végig.
Fiúk, lányok mennek vígan – búsan,
Nem marad tán egyse a faluban.
A szívembe mintha tőrt szúrnának,
Lombja szakadt le a parasztfának…?
Hová mennek, mért megy el valahány…?
Idegen lett nekik a föld talán?
Hamis játék hajtja a szíveket
Nem terem a föld elég kenyeret?
Indul a busz – könnyezve belépnek,
Mintha vissza sohase térnének.
Egy fájón int, kendőt lobogtatva:
Isten veled kicsi falum tornya.
Száll a nóta – már elhal mögöttük,
Az én fiam is ott megy közöttük.
Átokká lett a föld, a barázda…?
Neki se volt itthon maradása.
Alig bírom könnyemet takarni,
A szent rögnél kellene maradni.
Mi lesz velük… felzokogok fájón –
Mi lesz velük az új állomáson?
Mennek, mennek, hegyvölgy eltakarja,
Én állok csak, bús fejem lehajtva.
Egymagamban búsan gondolkodom,
Vihar zúg át a paraszt –ugaron.
Lesz – e még kor, mely ezt szépre váltja,
Lesz még szememnek szép látomása?
Akad – e még olyan masiniszta
Ki ezeket vissza igazítja…?
Később valamennyire minden rendeződött, kezdett az országba az élet vissza térni. De félő, hogy a paraszt – fiatalok elszakadnak a földtől örökre.
GYERE VISSZA FIAM
Paraszt lelkem teérted kiált,
Valahol messze halld meg szép fiam!
Neked szól most a drága üzenet,
Az ősi földnek – hallod? –lelke van.
Nem veszett el, él még paraszt fajtád,
Édes fiam, itt minden szépre vált.
Kitárta karját a nagy Természet,
Hallod ezt a csodálatos zenét?
Nekünk zeng itt az Élet himnusza,
Dalol a föld, dalolnak az ekék.
Ne légy te ott kivert, boldogtalan,
Hagyj ott mindent, gyere vissza, fiam!
Minden fűszál, bokor és vadvirág,
Akácokon méhek zümmögése
Paraszti lelkünk’ nézd, hogy emeli
Pacsirta – hangos szép magyar égre.
Míg el nem sodor vad, kósza iram,
Gyere haza, gyere vissza fiam!
Vagy még mindig idegennek nézed,
Úgy érzed, hogy itt még most sincs helyed?
A régi utak egyenesbe szálltak,
Begyógyult már apád szívén a seb.
Feldúlt lelke újra szép helyén van,
Kisfalud vár, gyere vissza fiam!
Feldübörög a temetők csendje,
Őseid a sírban nem nyughatnak.
Temagadnak vetsz, magadnak aratsz,
Szabadságról szép szelek dalolnak.
Ott a gyárnak füstje és korma van,
A föld kiált, gyere vissza fiam!
Telt kalászok zizegnek a mezőn,
Bearanyozza forró napsugár.
Dobj el mindent magadtól – és rohanj –
A megérett szem aratásra vár!
Búzatenger intett álmaimban…
Fogjunk kaszát –menjünk együtt fiam!
Pár évvel ezelőtt egy kivándorolt magyar barátom meghívására kint jártam Amerikában New – Yorkban. Nagy gazdagság van ott, de azt a szép Magyarországot nem adnám oda érte.
EGY TENGERPARTI MULATÓBAN
Nem sír a hegedű, nincs magyar nóta,
Nincsen itt a bánat tüzes borba fojtva.
Sötét lámpafénynél egymást marcangolják,
Széjjel eresztették a vér muzsikáját.
Őrült rángatással járják a vad táncot,
Fehérek, feketék, bronzszínű leányok.
Mindenki vonaglik – és szerelmet akar –
Csak én állok árván, én, idegen, magyar.
(Hej, nem így van nálunk, csók –éhes legények
Holdas, szép ég alatt lopják a szerelmet.
Édes – ízű szájjal járnak ott a lányok,
Mint égi tündérek, csókos csalogányok.)
-Mintha a zűrzavar soha meg nem állna-
Nyelvüket nem értem, idegen a lárma.
Sípok rikítanak, peregnek a dobok,
Kihunynak a lámpák, részegek a lányok.
Testükkel átfognak, mint a mérges kígyók…
S kint a tenger vizén remegve jár a Hold.
(Magyar mivoltomnak akármilyen furcsa,
Így néz ki egy fényes tengerparti „csárda.”
Végül megöregedve nyugdíjasan ketten éldegélünk feleségemmel, gyermekeinkben, unokáinkban és dédunokáinkban örvendezve.
ELREJTEM MAGAMAT
Elrejtem magamat, lelkem bezárom,
Könnyezve nézem tűnő világom.
Hol vagytok ti tavaszi zsongások –
Lángoló nyár –őszi zokogások…?
Szép volt, szép volt százszor szép az élet,
-Közeledik már egy szép ítélet.
Derek jönnek és megreszket az ág,
Hervadni kezd az utolsó virág.
Hiába szálltam álom – keréken,
Utoljára a semmibe értem.
Tűnnek a fények, álmok ködbe vesznek,
És az Isten jön mindig közelebb.
Bakonyszentkirály. 1995. XI. 15
Nagy Bálint
