Ebben a részben a rovásírásnak elsősorban a székely-magyar módjáról lesz szó, hisz ez az amelyik jobban publikált, és amelyik ma is jobban terjed. A bemutatott szabályoknál latin betűs írásmódot használok, hogy könnyebben- ill. vizuálisabban megérthető legyen.
Az írás iránya
A jeleket leggyakrabban négy oldalán sima botra rótták.
Az írás eme formája, többször feledésme merült, majd újjáéledt. Ebből következően az írásmód és az ábácé is többször változott, illetve területenként új irányban fejlődött. Ezeknek köszönhetően maga az ábécé sem egyértelmű mára. Különböző kutatók, különböző ábécét állítottak össze, melyek mára 4 nagy csoportot alkotnak, amiből 2 ami, igazán használatban van.
Krónikásaink hagyománya írásunkat "hun" vagy "szkíta" írás néven emlegetik. Kézai Simonnál a XIII. században "a székelyek betűiről" olvasunk. Kálti Márk, majd a Bécsi Krónika a XIV. században azt írja, hogy "a székelyek, akik a szkíta betűket még nem felejtették el, nem papírra írnak, hanem pálcákra rónak, kevés jellel sok értelmet fejeznek ki".
Az eredetileg kőbe vésett templomfelirat az 1784-es átalakítás során eltűnt, azonban előtte két másolat ké- szült róla. A szöveget kétkezi munkások vésték be, akik így akarták megörökíteni a temp-
lomuk újjáépítésének ünnepét.
Epigráfiai (kőfeliratú vagy kővésetű és falra vésett) nyelvemlékeink a következő lelőhelyekről származnak: Bodrog-Alsóbűből X. századi agyagfúvóka származik "fúnák" olvasattal.
Pécsett kőbe vésett címerpajzsot találtak 1232-ből rövidítéses rendszerben a következő olvasattal: "Aba szentjei vagyunk, aki Eszter, Anna, Erzsébet".
A székely írás sohasem merült teljes feledésbe. Ez a feltűnő írástörténeti tény sok nagyszerű tudósnak és névtelen közembernek köszönhető, akik egymásnak adták át az írás ismeretét és szeretetét.
A székely rovásírás azon antik írások közé tartozik, amelyek ismerete és használata a kezdetektől napjainkig kimutatható, amelyek sohasem merültek teljes feledésbe.
Paleográfia (az írások) sorába tartozó és más (fémbe karcolt, botra és falra festett) rovásemlékek a Kárpát-medencéből. Amíg az egyszerű emberek továbbra is bicsakkal és vésővel a kezükben rótták-vésték a szövegeket, addig az értelmiségiek a tollat forgatva írták az ősi magyar írás, a "rovásírás" jegyeit. Ez utóbbi írások -múlékony anyaguk miatt - javarészt elvesztek.
A Kr. előtti V-III. századból Alma-Atától 45 km-nyire a Tien-san lejtőinél Isszik területéről 45 halomsír került elő. Az egyik sírban egy szaka (szkíta) harcost találtak, akinek süvegét, csizmáját állatábrázolásos aranylemezek borították.
A belső-ázsiai hun írás-maradványok a Bajkál-tó és a Léna-folyó vidékéről, a Jenyiszeji vidékéről, a Mongol Köztársaság területéről, az Altaj-hegység vidékéről, Kelet-Turkesztánból (beleértve Dunhuangot is), Kirgízia-Kazakisztán területéről valamint Fergana, az Alaj-hegység és Észak-Toharisztán vidékéről került elő.
