A sör egy kis túlzással egyidős az emberiséggel, de az bizonyos, hogy az írott történelemben sokfelé szerepel. Az óbabiloniaknál fizetőeszköznek minősült: egy jó munkás napi bére öt liter sör volt. A sumérok hatalmas Gilgames-eposza örökíti meg a jelenetet, melyben a főhős kenyeret eszik és hét liter sört hörpint fel rá.
Krisztus előtt 1700-ban Hamurabi király rendelettel korlátozta a sör fogyasztását. A szigorúan mért adag azonban még bőven elegendő volt a lerészegedésre. Az asszírok sem vetették meg a sört, sőt a legnemesebb körök kedvelt itala volt. Az egyiptomiak háromezer évvel ezelőtt már húszféle sört gyártottak, sőt, mai értelemben véve exportáltak is. Említésre méltó, hogy az egyiptomi kozmetikusok - vagyis akik az idő tájt a főrangú hölgyek szépítésével foglalkoztak - jöttek rá először, hogy a sörnek milyen jó hatása van a bőrre. A régészeti feltárások során a halottak mellett a szokásos, a túlvilági életre felkészítő relikviákon kívül ételt és cserépedényekben a sör nyomait is megtalálták.
Görögországban, majd a Római Birodalomban a sör sokat veszített a népszerűségéből, mivel a görögök és a rómaiak is inkább a bort kedvelték, a sörfogyasztást a barbár népek szokásának tartották.
Azokon a vidékeken viszont, amely borszőlő termesztésére már nem volt megfelelő, a sörfőzés egyre inkább elterjedt. A mai Írország és Anglia területén már ie. VI. században ismerték eme tudományt.
A germánoknál a sör hétköznapi ital volt, a sört valóságos isteni italnak tekintették. Minden lehető alkalommal sört ittak: örömre, bánatra. Sőt, gyógyászati célra is ők használták először. Megfázás ellen melegítve fogyasztották. A germánok söréről a római történetírók, Tacitus és Plinius úgy emlékeznek meg, mint barbár italról, mely jó kedélyt és kitűnő hatást vált ki az emberekből, s áldották a germánok remek főzetét.
Az ősi germán sörkészítés receptje fennmaradt korunkra. A sörhöz felhasználandó gabonát és magvakat forró köveken szárították, aszalták (ezt az eljárást kőfinomításnak nevezték). Az így nyert anyagból kezdték a sör erjesztését és főzését. A sört az 1800-as évekig lényegében változatlanul készítették.
Az első nagyüzemi sörfőzdéje a Mönch környékén élő törzsnek volt. Ott már iparszerűen és mesterfokon főzték a habos italt, sőt erről hivatalos receptet is közreadtak.
Ha némi tapasztalatra már sikerült szert tennünk az alkoholos italok fogyasztásában, tudhatjuk, hogy a sör társasági ital. Alkalmatlan arra, hogy csak úgy magányosan, egyik pohárral a másik után gurítsuk le torkunkon. Az igazi sörivó nem is vetemedne ilyesmire!
Tökéletesen tisztában van azzal, hogy a sör akkor esik igazán jól, ha fogyasztás közben barátaival meghányja-veti a világ fontos dolgait, újabb felfedezéseket tesz a tudomány területén, és mindemellett még aforizmákkal is szórakoztatják egymást.
A sör, mint az előzőekből is látszik, a szellem embereinek elsőrangú itala. Mértékletes fogyasztása mindenkinek, mindenkor ajánlott. A fáradt embert egy pohár világos sör mindennél jobban felfrissíti, az étkezés előtt fogyasztott pilseni remek étvágygerjesztő, digesztívumnak pedig aligha volna bármi is jobb, egy korsó barna sörnél.
De segít az izgatott ember megnyugtatásában is: a Yale Egyetem kutatói szerint egy pohár sör elfogyasztása után az idegfeszültség tizenhárom százalékkal, egy egész üveg után harminchét százalékkal csökken.
Mint a fentiekből is következik, a sörivók derűs, elégedett, kiegyensúlyozott emberek, akik legfeljebb akkor kapják fel a vizet, ha a kormány ismét a sör adójának emeléséről dönt. A leírtak alapján meglehetősen egyértelmű, hogy a sörivókkal elsősorban korcsmákban lehet találkozni, legfőképpen sörözőkben.
