A köznyelv Lánchíd néven emlegeti a Széchényi láncihidat, amely a hazafias törekvéseiről híressé vált gróf nevét viseli. Széchényi István, a reformkor nagy hatású politikusa javasolta a Pestet Budával összekötő állandó híd megépítését, amelyet a magyar főváros szimbólumának szántak.
A Lánchidat az angol William T Clark tervezte, az építkezést a skót Adam Clark vezette.
Szeged legismertebb jelképe a Dóm tér, középen az 1930-ban felszentelt római katolikus fogadalmi templommal, amelyet többek között a püspöki palota, a papi szeminárium, az apáti kollégium, az egyetemi épület, és a gyönyörű, gótikus Dömötör-torony vesz körül.
A dóm a XX. századi magyar egyházi építészet legpompásabb alkotása, az ország negyedik legnagyobb temploma.
A Szent István-bazilika vagy Lipótvárosi plébániatemplom római katolikus templom, Magyarország egyik legjelentősebb egyházi épülete, Budapest egyik legnagyobb idegenforgalmi nevezetessége. A Szent István-kultusz fő helyszíne: a bazilika névadója a magyar államalapító király, I.
Zsámbék késő román-kora gótikus bazilikáját a premontrei szerzetesek emelték az 1200-as évek közepén. Az 1773-as földrengés félig lerombolta, azóta nem építették újjá.
A díszmagyar, a magyar kultúra alkotása, egy 19. századra kialakult nemzeti díszöltözék. Ez a fajta ruházat, kinézete ellenére nem népviselet, sokkal inkább a nemzeti öntudatot volt hivatott képviselni.
A magyar szabású díszruha fénykorát 1830-ban, V.
A csárdás egy hagyományos magyar néptánc (az elnevezés csárda szóból ered, mely régies kocsma). A magyar táncstílus megtestesítője, büszke tartású férfi táncosok külön-külön rögtönöznek, szét- és összedobbantva lábaikat, majd a férfiak a nőkkel párban forognak.
Mezõkövesd lakóit a szomszédos Szentistván és Tard népével nevezik "matyók"-nak. Színes népviseletükkel, híres népmûvészetükkel, hagyományokba zárt életükkel különleges néprajzi egységet alkottak - bizonyos vonatkozásban - alkotnak még ma is a környezõ falvak között.
A fegyver őseinknek éppoly fontos és meghatározó eszköze volt mint a ruházatuk.
A lotharingiai Regino apát Világkrónikájában a magyarokat úgy jellemzi, hogy "a fáradalmakban és a harcokban edzettek, testi erejük mérhetetlen... karddal csak keveseket, de sok ezret ölnek meg nyilaikkal, amelyeket olyan ügyesen lőnek ki szaruíjaikból, hogy lövéseik ellen alig lehet védekezni".
A magyar táncok kiforrásának ideje a 16. századra tehetõ. A Palotást királyi és fejedelmi udvarokban is táncolták. A Palotás a 18. és 19. században élte fénykorát. Ünnepélyes tartású társastánc hangulata derũs, lovagias.
Elnevezését a várak, kastélyok dísztermeirõl (palota) nyerte.
Régi stílusú táncaink Nyugat-Magyarországon előforduló leggyakoribb típusa az ugrós.
Sokféle névváltozatban él: Mezőföldön bérestáncnak, a Solt- és Tápiómentén tusnak vagy tusolásnak, Somogyban verbungnak, Rábaközben dusnak, Sárközben cinegének, a Dél-Alföldön és a Felső-Tisza-vidékén oláhosnak nevezik. A 20.
